Rabiul

Adakozom
Vissza a történetekhez

A 8 éves Rabiul a “hogy vagy?” kérdésre  gondolkodás nélkül így felelt: “Rosszul.  Nem érzem a kezem és nem tudok egyedül enni sem.” (Indiában ujjukkal fogják az ételt) “A lepra nagyon rossz. Mindent elrontott.“

Pedig Rabiul ugyanolyan vidám kisfiú volt, mint bármely más gyermek. Nagybátyja így emlékezik vissza: “Mielőtt Rabiul leprabeteg lett, sokat nevetett. Játszott, és mindennek örült. Aztán furcsaságokat vettünk észre. Foltokat a kezén. Majd az ujjai meggörbültek. Akkor derült ki minden…”

Rabiul merev tekintettel néz maga elé, torzuló kis arcán mélységes szomorúsággal. Tekintete szavak nélkül is elmondja egész történetét.  Betegsége miatt apja otthagyta a családot és azóta semmi jelt nem ad magáról. A kisfiú anyjával, öccsével és nagybátyja: Ibrahim családjával él. Otthonuk egy tákolt bádogviskó. Az anya textilmunkákból jut némi keresethez. Szorgalmas asszony. De nagyon szegények.

A kórokozó nemcsak Rabiul testét törte meg, hanem a lelkét is. Elvesztette apját, jövőjét, a reményt. Bár a gyógyszeres kezelést már megkapta, vagyis szervezetében nincs már fertőzés, a maradandó károsodások helyrehozása még nagyon sok időbe fog telni.“Minden nap többször is olajjal kenjük be a kezem és tornáztatom, ahogy a kórházban tanultam. Ha majd rendbejön, újra fogok tudni játszani!”- mondja. Kézműtétekre is szükség lesz, hogy ujjait ismét tudja majd használni a kisfiú. Csak ezután lehet majd beiskolázni őt a Lepramisszió támogatásával.

Hírlevél