Példaképeink

Adakozom

Wellesley Cosby Bailey és Alice Bailey

 

A Nemzetközi Lepramisszió megalapítása egy jómódú ír férfi: Wellesley Cosby Bailey (1846-1937)  és felesége, Alice  Graham  nevéhez fűződik.  Bailey fiatal korában gyakran fordult meg Indiában és élvezte a „mesés Kelet” elbűvölő szépségét, gazdagságát. Sokáig csak annyit látott meg Indiából, hogy mi minden kincset,  gazdagságot  lehetne onnan hazavinni Írországba.
Az 1870-es években  azonban egészen másra is megnyílt a szeme: a mérhetetlen nyomorra, az utak mentén sebeiket vakargató koldus leprásokra. Az indiai Pandzsáb állam Ambala falujának tanítójaként nap, mint nap leprás koldusokkal találkozott, kiknek nyomorúsága és kilátástalan sorsa mélyen szíven ütötte.  Ettől kezdve megfordult a gondolkodása, és nem tudott szabadulni attól: mit adhatna Indiának abból a sok jóból, aminek birtokában van?
Így kapott indíttatást a leprásokkal való foglalkozásra.

Wellesley és Alice Bailey
Wellesley és Alice Bailey

Könyörületességre indult, amibe hazatérve barátait is azonnal bevonta. A Dublin melletti Monkstownban, a Pim nővérek házában tartott első élménybeszámolóján, missziói összejövetelükön (1874) elhatározták, hogy 30 aranyfont tőkével létrehozzák az „Indiai Leprások Misszióját”.
1917-ben, Bailey halálának évében már 12 országban 87 programot működtetett a szervezet!

 

Damján atya (1840-1889)

 

Josepf De Veuster néven született egy kis flamand faluban. Különös módon lett a fiatal papnövendékből a leprások misszionáriusa: bátyja, a tífuszban megbetegedett Ágost helyett Damján indult 1863-ban Brémából hosszú útjára, Hawaii szigetére, Molokai-ra.
A festői szigeten – éppúgy, mint akkoriban bárhol másutt – a leprásokat elkülönítették. Szegények teljesen önmagukra voltak utalva. Damján felajánlotta a püspöknek, hogy küldje őt Molokaiba. Önként temette el magát elevenen; mert még csak kilátás sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott. Gyakran beszédeiben ezt a fordulatot használta: ,,Mi, leprások!” Félelemnélkülisége megnyerte számára a kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Amikor egy tájfun elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a szigeten lakniok. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről.
Már 1877-ben észlelt a karján kis fehér foltokat. Tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez: arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett, a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. 1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll: ,,Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.” Hamvait 1936-ban szállították haza, Belgiumba.

Damján atya
Damján atya

 

Kalkuttai Teréz anya

 

Az albán származású, de életét Indiának adó Teréz anya (születési neve Agnes Gonxha Bojaxhiu, 1910-1997) áldásokban bővelkedő élete példájával és az általa alapított „Szeretet Misszionáriusai Rendjével” a legeslegnyomorultabbakhoz hajolt le. A „negyedik világ szegényeinek” nevezte azokat, akiknek semmijük nincs: az indiai utcán születnek, tengődnek, majd halnak meg. Közöttük nagyon sok a leprabeteg is, hiszen a lepra a mélységes nyomor betegsége.

Teréz anya az emberiség egyik óriása. Áldott példája nem szorul bemutatásra, csak követésre!
Egyik csodálatos mondata volt:

„Ha fájlalod, hogy nem tudsz segíteni az egész világ nyomorúságán, segíts egyetlen emberen!”

Ezt a könnyen használható, mégis világot átalakító tanácsát fogadjuk meg és gyakoroljuk minél többen!

 

Diana walesi hercegnő

 

Rövid földi élete során (1961-1997) Diana walesi hercegnő nagyon sok emberrel tett nagyon sok jót. Karitatív lelkülete, a nyomorultakkal való együttérzése alapján jótékonysági tevékenységeit a legelesettebbek köré csoportosította. Így vállalta el a Nemzetközi Lepramisszió fővédnökségét is.

Ebben a minőségében nemcsak hatalmas adományokat nyújtott és közvetített, hanem személyes példájával is rengeteget tett a leprások érdekében. Két kórházunkat is meglátogatta: a nepáli Anandabant és az indiai Kalkutta lepramissziós kórházat. Bátor és sokszor forradalmi viselkedésével itt is átlépte a megszokott kereteket, hogy ezzel is segítsen: leült a betegek ágyára, megfogta a kezüket, megsimogatta arcukat, és sokkal több időt töltött mindkét kórházban, mint a protokoll szerint megengedett volt számára. Mindezzel üzent a világnak a sajtón keresztül, de üzent a helyi lakosságnak is: az évezredek félelmei és előítéletei teljesen alaptalanok és kegyetlenek! A lepra egy betegség a sok közül, és szenvedőit nem megbélyegezni, hanem szeretni és meggyógyítani kell!

Diana walesi hercegnő
Diana walesi hercegnő

Családi életének válsága után számos karitatív szervezetet le kellett adnia. A Lepramissziót azonban mindvégig pártfogásában tartotta.

Diana hercegnő még halálában is segített a leprabetegek ügyének: végrendelete szerint is támogatta a Nemzetközi Lepramisszió tevékenységét.

Tisztelettel és áldással emlékezünk rá.

 

Molnár Mária, a mártír magyar misszionárius

 

A fiatal Molnár Mária

A mai csendesnapunkon a 131 éve Várpalotán született református misszionárius vértanúról, Molnár Máriáról emlékezünk nagy tisztelettel és szeretettel.

Miért éppen róla? Bár sem születésének, sem halálának nincs kerek évfordulója, mégis választásunknak több oka van. Nagyon kevesen tudják, hogy ő az egyik leghíresebb magyar református misszionárius. Azon ritka – a magyarok közül az egyetlen – személyek közé tartozott, akik külmisszióra vállalkoztak a két világháború között. Mint misszionárius, előfutára lett a Harmadik Világ iránti keresztyén érdeklődésnek. Sorsa pedig azért is fontos számunkra, mert ő a magyar református egyháznak mártírja, a II. világháború ázsiai áldozata.

Molnár Mária Várpalotán született. Református neveltetésben részesült, s maga is elköteleződött a református belmisszió irányában. Ő maga először nem akart külmissziói szolgálatra jelentkezni, hiszen úgy gondolta, (itt jegyzem meg, erről ma is sokan így vélekednek), hogy Magyarországon is éppen elég nagy szükség van a lélekmentésre. Azért is utazott el a húszas évek közepén Németországba, hogy nyelvtudását elmélyítse, s így a belmisszió szakirodalmát és módszertanát könnyebben tanulmányozhassa. Ám éppen akkor látogatott oda Friedrich Doepke evangélikus lelkész, a mánuszi misszió vezetője, aki egy este beszámolt az Admiralitás-szigeteken végzett missziói munkáról.

Gondolom, sokan nem hallattak eddig Mánuszról, vagy az Admiralitás – szigetekről. Bevallom, én sem. Nem csoda, hiszen tőlünk nagyon-nagyon messze van. Pápua Új-Guinea része.

Ám Molnár Mária már az első találkozás alkalmával tudta, hogy neki Mánuszon van a helye, de még akkor is küzdött ez ellen a belső késztetés ellen, amikor 1927-ben kézhez kapta a kiküldetési parancsot.

Bár felettesei először nem akarták kiengedni, fáradhatatlanul készült küldetésére, és végül meggyőzte őket arról, hogy alkalmas a missziós szolgálatra. Egy bibliai ige volt a mottója: „Engem várnak a szigetek… (Ézsaiás 60, 9). 1927-ben – 40 éves volt már ekkor – utazott ki az Admiralitás szigetcsoport Pitilu nevű szigetére, az akkor még nem ritkán emberevő pápua testvérekhez vitte a Krisztusról szóló örömhírt. A velük töltött hosszú évek során azonosult azokkal, akik közé rendelte Őt Isten.

Molnár Mária közel 15 esztendőt töltött el misszionáriusként a tőlünk több tíz ezer kilométerre, földünk túlsó felén, a Csendes-óceán déli részén fekvő Pitilu szigetén, amely a fő szigettől, Manustól 3-4 km-re feküdt. Gyakran úszva tette meg ezt a távolságot a szigetek között.

Legfőképpen az Isten igéjét hirdette. Meg akarta szabadítani a bennszülötteket a démonoktól való örökös félelemtől, betegségtől és végül megmutatni nekik egy új élet lehetőségét Jézus Krisztusban. Nemcsak a lelki üdvösséget hirdette, hanem a testi gyógyulást is szolgálta. Ez is Istentől jött feladata volt. Gyógyította a hozzá forduló betegeket, egyszerre volt orvos, bába, védőnő, igehirdető, lelkigondozó, tűzoltó, vagy emberi jogi szakértő és tanító. Az ő háza volt az ország civilizációs központja, itt tanította a gyermekeket, felnőtteket, kezelte a betegeket. Terjesztette a civilizáció hasznos ismereteit, később még iskolát is létesített.

Gyermekek Pitilun

Személyéből közvetlenség és őszinteség sugárzott, ezért Pitilu lakói az első pillanattól kezdve maguk közé fogadták, s szinte anyjukként tisztelték, amit nem lehetett csak szavakkal kivívni.
„Hiába emlegetjük addig a Szentírást és a Krisztust, amíg nem tudjuk világosan megmutatni, hogy azt valaki komolyan veszi – írta egyik levelében, 1928-ban. – Tények kellenek itt is. Hiába hirdetem Jézus szabadítását, ha én magam hajlandó nem vagyok a halálba adni életem. Tények beszélnek. Amikor egy éjjel megyek egy beteghez, és a félénk kísérőmet hazakísérem, hogy én egyedül menjek éjfél után végig a szi­geten: ez imponál, ez beszél előttük. És hogy az ételemet, mely nem sok ugyan, de mégis megosztom azzal, aki kívánja, úgyhogy ők maguk látják, hogy nekem kevesebb van, erre hoznak annyi halat, hogy nem győzöm megenni. Így azután, ha kenura van szükségem, szívesen ad­ják, de csakis Mánuszról Pitilura, Pitiluról Mánuszra nem akarnak vinni, hogy itt maradjak állandóan az ő körükben.” 

Mária 1935-ben rövid időre hazatért, és előadásokat tartott munkájáról többek között Sárospatakon és Komáromban. Azt mondta, hét év után sem bánta meg, hogy jelentkezett misszionáriusnak. Leveleiben pedig ezt írja: “Minden nehézség ellenére mégis nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide, és itt is otthonom van. Azelőtt sehol sem éreztem magam annyira otthon, mint itt” Az Őt támogató hívektől az kérte:” Csak annyit kérek tőletek, testvéreim, imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem, hogy mindvégig megmaradhassak hűséges Krisztusom oldalán!”

Tizenöt évet töltött a pápuák között. Megtanulta nyelvüket, lefordította számukra a Biblia egyes részleteit és énekeket is. Molnár Mária munkájának egyik eredménye az, hogy Márk evangéliuma megjelent pitilui nyelven. Amikor pedig 1986-ban – születésének 100. évfordulóján – pápua lelkészek látogattak Sárospatakra, ajándék- képpen már egy egész pitilui Újszövetség-fordítást hoztak magukkal.

Munkája során több keresztény gyülekezet is alakult a mánuszi szigetvilágban. Pitilun ma is az a harang hívja istentiszteletre a híveket, amelyeket a magyar reformátusok küldtek ki „barna testvéreiknek.” A sziget leányiskolája is az ő nevét viseli, hiszen nagy álmát, a bennszülötteknek épült protestáns leányiskolát már nem valósíthatta meg.

Nagyon szerette a gyermekeket

A csendes–óceáni háború idején a japán támadástól tartva az ausztrálok kiürítették Mánus szigetét, és a misszionáriusokat is távozásra szólították fel. De Molnár Mária és néhány missziós társa nem hagyta el a népet, amelyet 15 éve szolgált. A megszállók eleinte nem bántották, ám 1943. március elején összegyűjtötték őket, és az Akikaze nevű torpedórombolón, brutális körülmények között március 17-én kivégezték mindannyiukat. Tetemeiket a tenger hullámai nyelték el.

Tőlünk több tíz ezer kilométerre, földünk túlsó felén, a Csendes-óceán déli részén fekvő Mánusz szigetén két fekete márványtábla örökíti meg aranybetűkkel Molnár Mária nevét. Az első a mánuszi temetőben olvasható, egy olyan síremléken, amely alatt senki sem nyugszik. Felirata: “Misszionáriusaink emlékére.” Alatta hat név, közöttük egyetlen magyar: Molnár Mária. Életüket vesztették japán katonai akcióban 1943. március 17-én. A másik fekete márványtábla Rabaulban egy modern leányiskola épületének névtáblája. “Molnár Mária Kollégium.” Pitilu szigetén pedig emléktemploma található.

Munkája során több keresztény gyülekezet is alakult a mánuszi szigetvilágban. Pitilun ma is az a harang hívja istentiszteletre a híveket, amelyeket a magyar reformátusok küldtek ki „barna testvéreiknek.” A sziget leányiskolája is az ő nevét viseli, hiszen nagy álmát, a bennszülötteknek épült protestáns leányiskolát már nem valósíthatta meg.

Emlékezésemet a következő igével fejezem be, amely meg van írva János 2/17 -“És a világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”


Dr. Müllnerné Szabó Margit, tanár, a Lepramisszió önkéntese


Elhangzott a Lepramisszió műsoros délelőttjén, 2017. május 13-án, Budapesten.

 

Hírlevél