Taranath története

Adakozom
Vissza a történetekhez

“Sétálj egy mérföldet a cipőmben, és megérted, mit jelent leprabetegnek lenni!”

~.~

Taranath vagyok Nepálból. Kathmandutól nem messze nőttem fel. A szüleim földművesek, akik nem járattak iskolába sem engem, sem a testvéreimet, mert nem tartották fontosnak az oktatásunkat. Így rengeteg időt töltöttem a földeken dolgozva a szüleimmel. Később néhány tanár a közeli iskolából meglátogatta őket, arra kérve, hogy tanulhassak.
Gyorsan kitűntem az iskolában és ösztöndíjat is nyertem. Nagyon boldog voltam, de tízéves koromban fehér foltok jelentek meg a rajtam, és érzéketlenné váltak ezek a testfelületek. A jobb kezem elgyengült, az ujjaim deformálódtak. Egy hideg napon a tűz közelében melegedtem, és a kezemet odatartva semmilyen fájdalmat nem éreztem.
Ahogyan a testem egyre inkább legyengült, a szüleim is egyre jobban aggódtak, de nem tudták, hogy kórházba kellene vinni, hanem ehelyett egy sarlatán kezelt hagyományos módszerekkel. A szüleim azt hitték, hogy Isten büntet engem a betegségen keresztül. Számtalan álmatlan éjszakát köszönhettem ezeknek a kúráknak. Nagyon keserű emlékek ezek az ifjúságomból. A betegségnek semmi köze nem volt Isten haragjához, ugyanakkor az ingyenesen elérhető orvosi segítséget hosszú ideig nem kaptam meg.

Szerencsére Kathmanduból érkező nagybátyám szüleimet felvilágosította leprabetegségemről, és megadta nekünk az Anandaban Lepramissziós Kórház címét, ahova elvittek kivizsgáltatni. Anadabanban diagnosztizálták leprabetegségem és elindították régóta várt kezelésem, amely magában foglalt egy helyreállító műtétet és az MDT elnevezésű antibiotikum-kombinációt. Anyám Anandabanba utazott velem és ott maradt gyógyulásomig. Sokat sírt látva a leprabetegségtől megnyomorított betegeket. A kórház csapata gyógyszerrel, oktatással oldotta a rettegését a betegségtől, mivel rengeteget szorongott emiatt.

Amíg a kórházban voltam ismerőseim, rokonaim meglátogattak, de ők is megdöbbentek a betegség pusztító hatásán. Miután visszatértem a falumba, a barátaim nem beszéltek többet velem. A szomszédaink és rokonaink többé nem jöttek át hozzánk. Féltek a betegségtől és tőlem is, mert nem ismerték a betegség jellemzőit. Kimaradtam az iskolából is, szembesülve a megbélyegzéssel, kiközösítéssel. Anandabanba visszatértem, hogy segítséget kérjek a Lepramissziótól. Tanácsokkal segítettek és támogattak a tanulmányaimban. Miután befejeztem a tanulmányaimat, segítettek munkát találnom egy rehabilitációs központban, ahol más leprabetegeknek tudtam segíteni.

Miután megkaptam a képzést, gyógytornászként értem el sikereket. Néhány, a központunkba látogató európai vendég különösen elégedett volt a munkámmal, és előléptetésemet javasolták. A központ vezetője azonban megtagadta, mondván, hogy egy leprabeteg személy értelmi képességei korlátozottak, és eltiltotta őket tőlem. Majd később különböző módszerekkel megfélemlített és elszigetelt a többiektől. Nagyon fájdalmas és megalázó volt. Nem értem, hogy gondolhatta ezt rólam…

Minden hányattatás ellenére jelenleg boldog vagyok: a Lepramisszió FOUND projektjében foglalkoztatási tanácsadóként dolgozom és támogatok más, leprabetegséggel és fogyatékkal élőket. Segítek nekik munkát és önbecsülést találni, mert tudom, hogy a kettő összefügg. Azt a sok szomorú élményt, amellyel életem során szembesültem, szeretném a munkám során arra felhasználni, hogy a kirekesztett emberek életét boldogabbá tegyem. Szeretnék változtatni a leprabetegség megítélésén és Nepált egy biztonságosabb és boldogabb hellyé tenni mindenki számára, aki átéli ezt a betegséget.