Damien atya életének és halálának tanulságai

Adakozom
Vissza a történetekhez

Damien – Jozeph de Veuster 1840-1889

Ha ma valaki a Molokai szigetre utazik, a legérdekesebb öt látnivaló között a Kalaupapa Nemzeti Park meglátogatása szerepel, mégpedig szamárháton! A lélegzetelállító sziklákról közvetlenül a tengerre nyílik pompás kilátás. A hawaii turistaközpontok Molokai szigetét különösen is a finom, fehér tengerparti föveny miatt ajánlják. De Molokain van a Hawaii szigetek legnagyobb esőerdője is 3 000 hektáros területtel.

Molokai neve azonban korántsem volt ilyen vonzó például 150 évvel ezelőtt. Az 1860-as években ha valaki Molokai nevét hallotta, azonnal a halál jutott eszébe. Ez a földi paradicsom a betegség, megkülönböztetés és halál területe volt.

Molokai rabjai

Az 1800-as évek közepén jelentősen megemelkedett a leprás betegek száma. Ezért a hawaii kormány drasztikus lépésre határozta el magát: hogy megakadályozza a betegség további gyors terjedését, Molokai szigetén hozott létre egy elkülönített területet, ahová mindazokat szállították, akik a leprabetegség akárcsak csekély jelét is mutatták. Akkoriban még nem tudtak az orvosok sem sokat arról: hogyan kaphatja el valaki a leprát. Ezért a “jól bevált, régi módszerhez” folyamodtak: a betegek azonnal elkülönítéséhez. Ennek lett színhelye Molokai. Az első betegek 1866-ban érkeztek a szigetre. Nagyon kevés élelmet kaptak, nem volt tisztálkodási lehetőségük, még kevesebb orvosi gondoskodás. Aki egyszer a szigetre került, annak megpecsételődött a sorsa. Onnan vissza már nem térhetett.

Egy másik szigeten, Púnán, melyet “nagy szigetnek” is neveztek, egy belga pap, bizonyos Damien fáradhatatlanul térített, keresztelt és tanított. Damien atya 1864-ben érkezett Hawaiira. Félretette a pletykákat és híveinek szörnyülködését, és ellátogatott a leprások közé. Megrendítette, amit a Molokai szigeten talált. Ócska szalmakunyhókban senyvedtek a betegek. Damien ekkor bizonyosság vált afelől, hogy további papi szolgálatát közöttük kell végeznie.

Erős kötelékek

Úgy tűnt, hogy Isten készítette elő az útját. 1873-ban egyik európai elöljárójának ezt írta: “Innen Kohaláról is sok hívünknek kellett a betegsége miatt Molokaira mennie. Istentől valónak érzem azt, hogy én voltaképpen a saját híveim után menjek a Molokai szigetre, hogy tovább pásztorolhassam őket. Nyolc éve szolgálok itt, megszeretettem őket, és most, hogy Molokaira viszik őket a betegségük miatt, úgy érzem, erős kötelékkel kötődöm hozzájuk, és nem szeretném a szeretet kötelékét elvágni.”

A lepratelep valóságos helyzetét csak később látta meg Damien is, és jutott el mindennek híre a püspökéhez is. A lepratelepen nem volt törvény, az emberek mindeféle rend és reménység nélkül tengődtek, semmivel nem foglalkoztak, ami legalább kicsit lefoglalta volna őket. Ezen felül pedig szinte senki nem törődött sem a testi, sem a lelki szükségleteikkel. A miniszterelnök a hawaii sajtóban így írt: “Ha lenne egy olyan nemes lélek: egy pap vagy nővér, aki indíttatást érezne, hogy ezek közé a szörnylények közé menjen és odaáldozza életét, az az emberi szeretetnek királyi fényében tündöklene mindörökké!”

Így kapott Damien 1873-ban indíttatást, hogy menjen Molokaira, mint pap. Eredetileg csak 3 hónapra küldte a püspöke. A tervek szerint ezután egy másik pap váltotta volna újabb három hónapra.

Megdöbbentő állapotok

Amit Damien a valóságban tapasztalt, az teljesen megsokkolta. Nem volt ivóvíz, az emberek ágakból és falevelekből eszkábált viskókban éltek, a halottak temetetlenül hevertek. Orvosi segítséget egyáltalán nem kaptak. Ha egy orvos mégis elmerészkedett a szigetre, megtagadta, hogy a betegeknek csak a közelébe is menjen. A gyermekek céltalanul bolyongtak, nem felügyelték őket, nem kaptak sem tanítást, sem szeretetet.

Damien könyörgő leveleket kezdett írni egyházi feletteseinek, hogy engedélyezzék: maradhasson addig, ameddig szükség van rá. Az egyik levelében ezt írta: “Ismeritek a helyzetemet. Szeretném magam ezekért a szerencsétlen leprásokért feláldozni. Itt megérett az aratás.”

Lelkes munkaerő

Megkapta az engedélyt, maradhatott. Voltaképpen önmagát száműzte a szigetre. Damian lelkesedése és önfeláldozása egészen más volt, mint azok a nyomasztó beletörődések, amik a szigetlakókat jellemezték. Elkezdett dolgozni. leveleiben élelmet és fát kért elöljáróitól. Iskolát és templomot épített, házakat és kórházat. Tanított, sírt ásott, ápolt és lelkészként szolgált. Lassanként a sziget, mely korábban reménytelen és szánalomra méltó szerencsétlenek lakhelye volt, megelevenedett: a földeket művelni kezdték, virágokat ültettek, és takaros kis kórház nyitotta meg kapuit.

Egy éve volt Molokain, amikor Damien az egyik prédikációját így kezdte: “Mi, leprások…”

A gyülekezet megdöbbent, hiszen teljesen egészségesnek látszott. De megmagyarázta nekik, hogy az ember lehet belül is beteg: magányos, sebekkel teli, elhagyatott. Így akarta megerősíteni a többieket abban, hogy nincsenek egyedül, ő velük érez, velük van.

Jeles esztendő

Nemcsak Damient változtatták meg a leprabetegek. 1873 a világ lepratörténelmének is jeles esztendeje lett: Armauer Hansen, egy norvég orvos ekkor már évek óta vizsgálta a leprabetegektől vett mintákat mikroszkópja alatt. Végül 1873-ban felfedezte a lepra kórokozóját: a mycobacterium leprae-t. Elsőként ő kötötte össze a betegséget a kórokozójával.

Molokaitól több ezer mérföldre pedig egy fiatal ír férfi és felesége ugyanekkor tért haza Írországba Indiából, szívükben a vággyal: miként lehetne segíteni mindazokon a szenvedőkön, akiket ott láttak: a nyomorékokon, a vakokon, a kivetetteken, a támasz nélkülieken. Wellesley és Alice Bailey is szilárdan tudták: tenniük kell a világ leprabetegeiért! 1873-ban kezdtek beszélni erről, a leprásokról, a nyomorúságról. És egy évvel később: 1874-ben már meg is született kezük alatt a Leprások Missziója, a mai Lepramisszió.

Molokai szigetén eközben Damien félretette a püspöke parancsát: hogy ne is nyúljon a betegekhez. Megölelte őket, együtt evett velük, kimosta és bekötözte a sebeiket. Rájött, hogy az érintés mennyire fontos a leprabetegek életében, hiszen őket senki nem érintette meg. Minél inkább megérintette őket, annál inkább fogadták azok is el őt, mint papjukat. Nem félt megcsókolni őket, ami velük talán évtizedek óta nem történt meg!

Az évek során egyre inkább elterjedtek Damien munkájáról szóló hírek. Magasrangú látogatók is jöttek a szigetre, például a hawaii királyi család tagjai közül is. Hawaii szigetéről Amerikába, onnan Európába jutott el: mit tesz a pap az elhagyottak szigetén. Damien pedig egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ne beszéljen új plébániájáról és híveiről. Lassan sokan elkezdtek adakozni Damien ügyére. Az Egyesült Királyságban egy anglikán pap a Times-on keresztül indított gyűjtést.

1884 decemberében megbizonyosodott arról, hogy ő is leprás lett. A szigeten tett körútja után erős rosszullét fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá, hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének, Pamphiliusnak meg tudta írni ezt a levelet: ,,Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat… gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára.”

1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damien első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll: ,,Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damien De Veuster atyának, aki vértanúként halt meg.”

1936-ban szülőhazája hazavitette Damien atya holttestét, és a katolikus egyetemi városban, Leeuwenben temette el.

A Katolikus Egyház 2009. október 11-én avatta szentté Damien atyát, a leprabetegek nagy jótevőjét.

Emléke legyen áldott!

Hírlevél